Renault Scenic teszt

Kezdenek visszatalálni a helyes útra a franciák. Náluk jobban talán senki sem várja 2010. január 1-ét, amikortól talán már csak 1 évtizedet kell várni arra, hogy a Renault, Peugeot és Citroen típusokkal kapcsolatban ne a megbízhatatlanság, hanem újra a franciás újítás és lendület jusson az autósok eszébe.

„Családapa lettem” – mondtam ironikusan a kutasnak, aki az előző hetek sportosabb autódömpingje után kérdőn nézett rám. Bár a valóság az, hogy meglehetősen távol vagyok a felelősségteljes státusztól, mégis megértettem azt, aki egy ilyen autó mellett dönt. De nézzük, csak sorban mi mindent gyúr egy csomaggá a nagyobbik Scénic.

Tizenhárom évvel az első Scénic bemutatása után megérkezett a harmadik generációs Scénic, amelyről a nemzetközi menetpróbán már szinte mindent megtudhattunk.

Valószínűleg azért sikerült a Renault Scénicből 10 év alatt eladni hárommillió darabot, mert az egész autó annyira emberi, a hétköznapi igényekre szabott és ötletes. És persze jók hozzá a dízelek.

Régi Renault-kedvelők vagyunk. R19-cel kezdődött (szívó dízel): azzal mentünk többször Horvátországba, természetesen még klíma nélkül. Utána feljebb váltottunk: jött a Laguna I-es, 2,0 benzinmotorral (még 8 szelepes): ez már egy másik dimenzió volt, ami a kényelmet illeti. Majd a „családi egyterű” következett: Scénic I-es, 1,6-os benzines változat: nagyon megszerettük a magas építését, és a bőséges rakodóhelyeket. Ezzel már Görögországba is mentünk, immár klímával.

A Mégane II formáján lehet, és érdemes is vitatkozni, de az kétségtelen, hogy a bátorság elismerésre méltó. Szubjektíve nekem a Mégane II formavilága kicsit sok, a Scénic II-é viszont pont jó. Felismerhető benne az eredeti Mégane, de valahogy pont annyit nyújtottak rajta, hogy a legszélsőségesebb elemek, az első-hátsó lámpák épp fogyaszthatóra szelídültek. Elmúlt a hátsó kalapdoboz-dizájn is, jó ez, ahogy van.

A Scénic II le sem tagadhatná Renault eredetét. De miért is tenné, amikor remekül ötvözi a buszok és a személyautók erényeit, alapfelszereltsége pedig a márkára jellemzően nagyvonalú, s az extrái extravagánsak.